Portrék
2009. június 17., szerda
Tanulok
Íme egy videó arról, hogy mit is tanulok mostanában. Ez nagyon hasznos kis mutatvány, mert akkor is lehet alkalmazni, ha csak spontán fel akarom magamra hívni a tévéző/olvasó/számítógépező gazdák figyelmét. Egy tappancs a térden tuti siker. Grátisz egy régebbi videó, "amikorénmégkislányvoltam", és feküdni tanultam. Nézzétek!
2009. június 15., hétfő
Mindörökké Frizbi!
Ez az egyik kedvenc játékom. Néha már a levegőben is el tudom kapni. A lakásban is
állandóan a gazdáim orra alá dugdosom, hátha... sajnos nem mindig értékelik... Íme néhány fotó, amit az egyik gazdám csinált rólam frizbizés közben. Valami olyasmit magyarázott, hogy ezt a fajta fényképezést még gyakorolnia kell. Én nem bánom, tőlem gyakorolhatja évekig. Annál többet frizbizünk!
2009. június 11., csütörtök
Mesélek az első közös hónapokról
Odakinn kemény tél volt, én pedig a meleg szobában ismerkedtem az új világgal. Összességében jól éreztem magam, bár azt nem értettem, minek kellett arra a rossz szagú helyre elmenni, ahol tűvel bökdöstek meg tapogattak. Még most is szoktunk menni, de egyre ritkábban, azt ígérték, legközelebb csak ősszel kell megjelennem. Hát legyen. Ennyit még kibírok, ha ez teszi boldoggá a gazdáimat.
Vau! Panda
Na, milyen voltam? Kicsit nagyfejű, tudom. Ez nem túl jó kép, de legalább egészalakos.
Játszok a kettes számúval. Itt kicsit megpihentem épp.
Valamit csócsáltam, mint szinte mindig akkoriban.
Komoly nézés, a kép kedvéért.
Visszaemlékezve az első hónapokra, az életemet három dolog töltötte ki leginkább: evés, pisilés, kakilás. Eleinte használhattam az erkélyt vészmegoldásként, de a legnagyobb dicséretet akkor kaptam, ha kinn az utcán sikerült valamit produkálnom. Bár a pisiléssel néha gondok voltak, különösen, ha sokat ugráltam vagy izgatott voltam, gazdám szerint szépen fejlődtem a szobatisztaságban, és 5 hónapos koromra már csak nagyon ritkán pisiltem be, kakit pedig kizárólag a szabadban nyomtam.
Ahogy nőttem, úgy kezdett egyre jobban érdekelni a külvilág, más kutyák és a játékok. Tulajdonképpen mindenféle tárgyat ki tudtam nevezni játéknak, így a főszabály az lett, hogy ami a földön van, az az enyém. Gazdám megtanított rá, hogy ha visszaviszem neki az elhajított labdát vagy plüssállatot, akkor újra eldobja. Ez szerintem nagyon-nagyon szórakoztató. Ma már saját frizbim van, amit néha a levegőben is el tudok kapni, ilyenkor a gazdáim különösen örülnek.
Az engedelmességet néha kicsit szabadon értelmezem, de tudok ülni, feküdni, helyemre menni és helyben maradni (ha bírok). Mostanában trükköket tanultunk: földön gurulni, meg integetni.
Azt mondják, jámbor kutya vagyok, szeretnek velem játszani a gyerekek, bár az anyukájuk kevésbé örül, mikor örömömben képen vagy kézen nyalom őket. Pedig én csak kedveskedni akarok. Néha nem értem az embereket. Sok dilijük van. Például ha valami jó régi, talált kajamaradékot el akarok ropogtatni az utcán, attól kiakadnak. Vagy amikor "beparfümözöm" magam, azt sem szeretik, nem értik meg, hogy nekem ez színtiszta szükséglet! És még sorolhatnám, van pár eset amikor nem tudunk közös nevezőre jutni. Összességében azonban elvagyok velük, én ragaszkodom hozzájuk, és ők is hozzám. Legalábbis nem szeretik, ha messzire elfutok tőlük. Ez már jelent valamit, nem?
Hát így telt a gyerekkorom. Azt mondják, egy kiló 20 deka voltam mikor megérkeztem, most meg megvagyok 20! De cseppet sem vagyok elhízva, minden nap futok, sportolok, húzom a pórázt tiszta erőből, és megválogatom mit eszek. Bár az utóbbi hetekben csak egyfélét kaptam, így kénytelen voltam lejjebb adni az elveimből. Úgy tűnik, a gazdáim ennek is örülnek, Fura egy szerzetek, az tuti!
Ezzel zárom múltidéző beszámolóm, na meg néhány képpel borzas koromból. Legközelebb már a jelenidőről fogok mesélni.
Ahogy nőttem, úgy kezdett egyre jobban érdekelni a külvilág, más kutyák és a játékok. Tulajdonképpen mindenféle tárgyat ki tudtam nevezni játéknak, így a főszabály az lett, hogy ami a földön van, az az enyém. Gazdám megtanított rá, hogy ha visszaviszem neki az elhajított labdát vagy plüssállatot, akkor újra eldobja. Ez szerintem nagyon-nagyon szórakoztató. Ma már saját frizbim van, amit néha a levegőben is el tudok kapni, ilyenkor a gazdáim különösen örülnek.
Az engedelmességet néha kicsit szabadon értelmezem, de tudok ülni, feküdni, helyemre menni és helyben maradni (ha bírok). Mostanában trükköket tanultunk: földön gurulni, meg integetni.
Azt mondják, jámbor kutya vagyok, szeretnek velem játszani a gyerekek, bár az anyukájuk kevésbé örül, mikor örömömben képen vagy kézen nyalom őket. Pedig én csak kedveskedni akarok. Néha nem értem az embereket. Sok dilijük van. Például ha valami jó régi, talált kajamaradékot el akarok ropogtatni az utcán, attól kiakadnak. Vagy amikor "beparfümözöm" magam, azt sem szeretik, nem értik meg, hogy nekem ez színtiszta szükséglet! És még sorolhatnám, van pár eset amikor nem tudunk közös nevezőre jutni. Összességében azonban elvagyok velük, én ragaszkodom hozzájuk, és ők is hozzám. Legalábbis nem szeretik, ha messzire elfutok tőlük. Ez már jelent valamit, nem?
Hát így telt a gyerekkorom. Azt mondják, egy kiló 20 deka voltam mikor megérkeztem, most meg megvagyok 20! De cseppet sem vagyok elhízva, minden nap futok, sportolok, húzom a pórázt tiszta erőből, és megválogatom mit eszek. Bár az utóbbi hetekben csak egyfélét kaptam, így kénytelen voltam lejjebb adni az elveimből. Úgy tűnik, a gazdáim ennek is örülnek, Fura egy szerzetek, az tuti!
Ezzel zárom múltidéző beszámolóm, na meg néhány képpel borzas koromból. Legközelebb már a jelenidőről fogok mesélni.
Vau! Panda
Na, milyen voltam? Kicsit nagyfejű, tudom. Ez nem túl jó kép, de legalább egészalakos.
Játszok a kettes számúval. Itt kicsit megpihentem épp.
Valamit csócsáltam, mint szinte mindig akkoriban.
Komoly nézés, a kép kedvéért.Bemutatkozunk , és mesélek a gyerekkoromról egy kicsit.
Sziasztok, a nevem Panda. Lassan 8 hónapos leszek, azaz éppen kamaszodom, a gazdám szerint. Jó-jó, néha nem bírok magammal, annyira örülök valaminek, vagy főleg valakinek (mostanában a kettes számú gazdámnak, akit kicsit ritkábban látok, és ezért nagyon szoktam várni). Na meg sok érdekes dolog van, amit szeretnék megismerni, például a kutyaújságokat leszagolni a lámpaoszlopról, na meg ott vannak a macskák... tudom én, hogy szót kell fogadni, de néha egyszerűen nem bírok a lábammal! Ma nagy dologra szántam el magam: blogot fogok írni, magamról, meg a gazdáimról. Pontosabban együtt fogjuk írni az egyes számú gazdámmal, aki segít majd nekem, ugyanis még nem tudok túl sok mindent a számítógépekről (ez a videófeltöltés például sehogy sem fér a fejembe, hogy csinálja az a kutya, hogy ott ugat benn a gépen?). A segítségért cserébe megengedem neki, hogy néha ő is leírja, hogy hogyan látja a dolgokat. Majd, ha nekem nem lesz kedvem. De azért a végeredményt le fogom ellenőrizni! Rossz minőségű dolgokat nem engedek ki a mancsom alól!
Kezdésként beszéljünk egy kicsit rólam. 2008. október 12-én születtem, anyukám igen előkelő border collie. A papámról nem tudok sokat, csak azt, hogy nagyon szerelmesek lettek egymásba, az anyuval de nem tartott sokáig a kapcsolatuk. Azt mesélték, hogy tán egy labrador volt. Az biztos, hogy mi az anyukánkra hasonlítunk. Hét testvérem van, de mindannyian máshová kerültünk, és csak egy tesómról hallok rendszeresen, róla is csak azért, mert a gazdám tesója lett a gazdája! Bonyolult, mi? Szóval, elég zsenge koromban elkerültem otthonról. Nem értettem, mi történt: jött két ember, én nagyon örültem nekik, annyira, hogy beszorult a fejem a kifutó rácsai közé. Ott vergődtem, azt hittem, nem is jutok oda, hogy engem is megsimogassanak, hiába, én voltam a legkisebb az egész családban, mindig megelőztek. Ekkor azonban csoda történt: az egyik ismeretlen rám mutatott, erre az anyukám gazdája kiszabadított és odaadott neki. Először nagyon örültem, hogy végre én vagyok a toppon. Aztán hirtelen minden a feje tetejére állt. Nem engedtek vissza az anyukámhoz, hanem a furcsa idegen fogott, és belerakott egy nagy ládába. Úgy megijedtem, de úgy... szégyenszemre be is pisiltem. De már nem volt menekvés, egy hangos valamiben ültünk, ami mozgott, és robogtunk valahova... messze-messze anyától. Én nagyon féltem, a fura idegen simogatott, ez kicsit megnyugtatott. Aztán egy teljesen idegen helyen találtam magam hirtelen, lépcsőn mentünk fel, ilyet sosem láttam addig! Kiszabadultam a börtönömből, ennek örömére azonnal csináltam egy közepes kupacot... aztán vacsorát kaptam, majd egy puha, bélelt helyre raktak, ahol kimerülve a sok izgalomtól, el is aludtam... Hát így kezdődött. Azóta már nem vagyok ilyen gyámoltalan, és jó sokat nőttem. Megszoktam a helyemet, megszoktam a gazdámat, és nagyon szeretek labdázni meg frizbizni. Igaz, most egy ideig emigrációban élek a gazdáim miatt, de nekem csak az a fontos, hogy együtt lehetünk. A svájci kutyák mondjuk furák egy kicsit, de amúgy jó itt. Különösen tetszik a sok ivókút, ahol mindig gondolnak ránk is. Nagyon szeretem a mancsom belelógatni a hűs vízbe, miközben lefetyelek.
Így élek én manapság. Gazdáim pedig ámulva mondogatják a régi fényképeket nézve: "hogy megnőtt! Milyen kicsi volt! Milyen nagy már!" Hja, kérem, a világ változik, mi is változunk! Azért, hogy képben legyetek, megmutatom honnan indultam. Ezzel zárom soraim, legközelebb az első hat hónapomról fogok mesélni, van arról is pár érdekes képem.
Kezdésként beszéljünk egy kicsit rólam. 2008. október 12-én születtem, anyukám igen előkelő border collie. A papámról nem tudok sokat, csak azt, hogy nagyon szerelmesek lettek egymásba, az anyuval de nem tartott sokáig a kapcsolatuk. Azt mesélték, hogy tán egy labrador volt. Az biztos, hogy mi az anyukánkra hasonlítunk. Hét testvérem van, de mindannyian máshová kerültünk, és csak egy tesómról hallok rendszeresen, róla is csak azért, mert a gazdám tesója lett a gazdája! Bonyolult, mi? Szóval, elég zsenge koromban elkerültem otthonról. Nem értettem, mi történt: jött két ember, én nagyon örültem nekik, annyira, hogy beszorult a fejem a kifutó rácsai közé. Ott vergődtem, azt hittem, nem is jutok oda, hogy engem is megsimogassanak, hiába, én voltam a legkisebb az egész családban, mindig megelőztek. Ekkor azonban csoda történt: az egyik ismeretlen rám mutatott, erre az anyukám gazdája kiszabadított és odaadott neki. Először nagyon örültem, hogy végre én vagyok a toppon. Aztán hirtelen minden a feje tetejére állt. Nem engedtek vissza az anyukámhoz, hanem a furcsa idegen fogott, és belerakott egy nagy ládába. Úgy megijedtem, de úgy... szégyenszemre be is pisiltem. De már nem volt menekvés, egy hangos valamiben ültünk, ami mozgott, és robogtunk valahova... messze-messze anyától. Én nagyon féltem, a fura idegen simogatott, ez kicsit megnyugtatott. Aztán egy teljesen idegen helyen találtam magam hirtelen, lépcsőn mentünk fel, ilyet sosem láttam addig! Kiszabadultam a börtönömből, ennek örömére azonnal csináltam egy közepes kupacot... aztán vacsorát kaptam, majd egy puha, bélelt helyre raktak, ahol kimerülve a sok izgalomtól, el is aludtam... Hát így kezdődött. Azóta már nem vagyok ilyen gyámoltalan, és jó sokat nőttem. Megszoktam a helyemet, megszoktam a gazdámat, és nagyon szeretek labdázni meg frizbizni. Igaz, most egy ideig emigrációban élek a gazdáim miatt, de nekem csak az a fontos, hogy együtt lehetünk. A svájci kutyák mondjuk furák egy kicsit, de amúgy jó itt. Különösen tetszik a sok ivókút, ahol mindig gondolnak ránk is. Nagyon szeretem a mancsom belelógatni a hűs vízbe, miközben lefetyelek.
Így élek én manapság. Gazdáim pedig ámulva mondogatják a régi fényképeket nézve: "hogy megnőtt! Milyen kicsi volt! Milyen nagy már!" Hja, kérem, a világ változik, mi is változunk! Azért, hogy képben legyetek, megmutatom honnan indultam. Ezzel zárom soraim, legközelebb az első hat hónapomról fogok mesélni, van arról is pár érdekes képem.
Kutyai üdvözlettel: Panda
Ilyen voltam, mikor összekerültem a gazdámmal. Az első estén többször is nagyon kellett kakilni, és emellett álmos is voltam. Arról nem is beszélve, mennyire hiányzott az anyukám, egy napig csak sírtam és sírtam utána... Azért az új ágyam tetszett.
Ő itt a tesóm, aki a gazdám tesójához került. Jó volt, hogy első este még ő is velem lehetett. Ő nagyobb és erősebb, mint én, mellette nem féltem annyira. Azóta másfelé vitt az élet minket, belőle igazi falusi kutya lett, nagy udvara van, ahol kedvére áshat sok lyukat, én meg tősgyökeres városi lakáskutya maradtam. Régen találkoztunk, de úgy hallom, jól megy a sora. Közös ismerősünk mondta, hogy nagyon hasonlítunk! Egyébként Pacának hívják.
Hát igen, nem voltam valami nagy, de már akkor is szerettem hemperegni. Elismerem, hogy könnyen összekevertek volna egy játékkutyával, bár valójában a helyzet teljesen más: melyik játékkutya rendez egész estés vécézési bemutatót az új gazdája tiszteletére?